125 éve született Böszörményi Nagy Károly, a Soproni Bányászati és Erdészeti Főiskola legendás alakja

Böszörményi Nagy Károly, ismertebb nevén Dzseki bácsi, bányamérnök, a Földtan-teleptani Tanszék adjunktusa, a Soproni Bányászati és Erdészeti Főiskola legendás alakja volt. A selmeci „ős-főiskolás” megtestesítője, nevezetes firma, majd veterán, aki minden rekordot megdöntve, 29 év alatt végezte el a főiskolát, és később sem távolodott el hosszabb időre szeretett városától: 63 éven keresztül volt Sopron vidám színfoltja.

1900. szeptember 29-én született Fehérgyarmaton. Szüleivel a század első éveiben kivándoroltak Amerikába, gyermekéveit itt töltötte. 1914-ben hazatértek erdélyi rokonaikat meglátogatni, de a háború kitörése miatt már nem tudtak visszautazni, így Magyarországon maradtak. Édesapja tengerésznek szánta, de állítólag alacsony termete miatt elutasították jelentkezését Fiumében.

A háború és a főiskola Selmecbányáról Sopronba menekítése miatt csak 1922-ben tudott beiratkozni a Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola bányamérnöki fakultására. A majdnem 30 éven át tartó tanulmányait több megszakítással végezte. Állítólag azért tartott ilyen hosszú ideig, mert amerikai nagynénje azt ígérte neki, hogy addig fizeti a tanulmányi költségeit, ameddig csak jeles érdemjegyeket szerez. Miközben 1941-től tanársegédként dolgozott, néhány évente tette le vizsgáit, fehér köpenyben sétálva át a professzorokhoz, akiket utolért, majd sorra le is hagyott korban. Szállóige maradt: „Készülj balek, holnap megyek hozzád vizsgázni.”. Bányamérnöki oklevelét 1951. április 9-én szerezte meg – nem halogathatva tovább az abszolválást, mivel 1949-ben rendeletet hoztak, hogy aki három éven belül nem fejezi be a II. világháború előtt megkezdett tanulmányait, annak minden addigi eredménye semmisnek tekintendő.

Végzés után maradt megszokott közegében: 1951-től tanársegéd, 1957-től adjunktus a Nehézipari Műszaki Egyetem Földtan-teleptan tanszékén, ahol őslénytant és geológiát oktatott. Innen vonult nyugdíjba 1960. december 31-én, mivel nem akarta követni a Bányamérnöki kart Miskolcra.

Dzseki bácsi 1951-ben, feladva rideg agglegény életét, megházasodott. A már 10 éve özvegy Rozáliát vette feleségül, aki második anyjaként valódi otthont teremtett számára és 20 éven keresztül éltek békés egyetértésben. Házas emberként havi egyszer maradhatott ki engedéllyel, amikor cimboráival mulatott. Innen ered az anekdota: „Késő van?” – kérdi neje, amikor felriadt lépteire – „Tíz óra” – „De az előbb ütött egyet.” – „Hát a nullát nem is ütheti.” Felesége 1971-es halála nagyon megrázta, sokáig nem találta helyét, majd lassan újra megjelent Sopron utcáin, az erdész társaságokban, visszatérő öregdiákok, helyi munkások, iparosok között, akik szeretettel és figyelemmel hallgatták történeteit.

Egyetlen nagyobb tudományos munkája 1967-ben készült el: a Bányászati és Kohászati Lapok Tartalommutatója 1868-1950. Legény Jánossal közös kiadványukban kigyűjtötték és rendszerezték egy évszázad anyagát: 3490 cikk, szerzők szerint 50 tárgycsoportra osztva.

Főiskolások, majd egyetemisták generációi és a városlakók egyaránt ismerték, kedvelték a különc Dzseki bácsit, aki a legnehezebb, legszerényebb életkörülmények között is vidámságot, életörömöt sugárzott magából. Tréfái, anekdotái szájról szájra jártak, már-már legendává fonva személye köré. Ritkán látták gondterheltnek, az egyik ilyen alkalommal mondta állítólag: „Fazok fejemben országos gondok kóbászai főnek”.

Dzseki bácsi 1985. február 21-én hunyt el, a Szent Mihály temetőben nyugszik. Temetését a régi selmeci hagyományok szerint rendezték meg és végakaratának megfelelően, miközben a koporsóját leengedték, négy firma a sírja négy sarkát pintes üvegből kékfrankossal locsolta. Emlékére gyász-szakestélyt tartottak a Központi Bányászati Múzeum udvarán.