25 éve hunyt el Igmándy Zoltán erdőmérnök, egyetemi tanár

Igmándy László Zoltán erdőmérnök, egyetemi tanár 1925. október 9-én született Hajdúnánáson, pedagógus családban. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte. 1943-ban érettségizett, majd beiratkozott erdőmérnök hallgatónak a soproni József Nádor Műszaki Egyetem Bánya- Kohó- és Erdőmérnöki Karára. Tanulmányait a háború miatt meg kellett szakítania, 1948-ban szerzett erdőmérnöki diplomát. Az 1945/46-os tanévben ő volt az Ifjúsági Kör utolsó előtti elnöke.

Végzés után a Debreceni Erdőrendezőség Erdőigazgatóságának Püspökladányi Erdőgondnokságnál beosztott mérnök, majd 1949 júniusától a Szolnoki Erdőgazdaságnál volt erdőgondnok.

1950-ben nősült. Két fia született: Péter és György.

1950-ben áthelyezték Sopronba az Erdészeti Tudományos Intézetbe, a dr. Győrfi János vezette Erdővédelmi Csoportba. Fő kutatási témája a fenyőcsemete dőlés okainak, kórokozóinak feltárása és a védekezés módjainak megtalálása volt. Emellett már ekkor foglalkozott a taplógombák erdészeti és faipari jelentőségével, illetve a csertölgyek kórokozóival és élettelen károsítóival (fagyrepedés).

1953. október 1-jén, saját kérésére került az Erdőmérnöki Főiskola Erdővédelmi Tanszékére egyetemi tanársegédnek. Itt tovább foglalkozott a cser témájával dr. Harcsai Lajos professzor vezetésével – kutatási eredményeit 1956-ban „A cseresek növénykórtani vizsgálata” című kandidátusi disszertációjában összegezte. 1957-ben a biológiai tudományok kandidátusa, majd 1960-ban doktori címet szerzett. 1982-ben elnyerte a „Hazánk csövestapló (Polyporaceae s. l.) flórája és a fajok növénykórtani jelentősége” című dolgozata alapján a mezőgazdasági tudományok doktora akadémiai fokozatot. 1955-től adjunktus, 1960-ban egyetemi docenssé, 1969-től egyetemi tanárrá nevezték ki. Az egyetemen oktatóként kezdetben gyakorlatokat vezetett, később az „erdészeti növénykórtan”, „erdészeti állattan I., II.” és az „erdészeti rovartan” előadásokat tartotta az erdészhallgatóknak. A faipari mérnök képzés megindulásakor kidolgozta az „ipari faanyagvédelemtan” tantárgyat, melyet erdész- és faipai mérnök hallgatóknak egyaránt oktatott. Kidolgozta és két és fél évtizeden át vezette az erdészeti növényvédelmi szakmérnök posztgraduális képzést. 1968-tól 1990-es nyugdíjazásáig vezette az Erdővédelmi Tanszéket. 1965 októberétől 1969. július 31-ig dékánhelyettes, 1981-1984-ig oktatási rektorhelyettes, 1984-1989 között az Erdőmérnöki Kar dékánja.

Oktatói munkája során nagy hangsúlyt fektetett a diákok egyéni munkájára, a gyakorlati feladatokat is e célt szem előtt tartva dolgozta ki. Fanyar humorral átitatott előadásain mindig ismertette a legújabb kutatási eredményeket, rámutatott a gyakorlati problémákra és azok lehetséges leküzdési lehetőségeire. Hallgatóit mindenkor támogatta a tudományos továbbképzésben, sokan szerepeltek kiváló eredménnyel a tudományos diákkörökben, számos doktoranduszt foglalkoztatott az Erdővédelmi Tanszéken. Tanítványai szerették és tisztelték – végzés után is tartotta velük a kapcsolatot, az oktatási kereteken kívül is szívesen állt rendelkezésükre.

Volt soproni diákként és oktatóként a selmeci hagyományok kiváló ismerője, lelkes őrzője és (a hatvanas évek végétől) terjesztője volt hallgatói körében. 10 tanulmányt írt a témában.

Az oktatás mellett kutatómunkát folytatott – fő területe az erdészeti növénykórtan volt. Főbb kutatási témái: a fenyőcsemeték dőlése, a farontó gombák és az ellenük való védekezés, az akác kórokozóinak vizsgálata, a tölgy faanyag szijácskorhadásának felderítése és a magyar erdőkben élő csövestaplók. Felismerte a fatermesztő ültetvények erdővédelmi kockázatát, ezért vizsgálta a nemesnyárasok egészségi problémáit. Az 1970-es évek végétől vezette a kocsánytalan tölgy pusztulásával foglalkozó kutatócsoportot.

Közel 140 publikációt írt, köztük több könyvet, számos egyetemi jegyzetet, tudományos dolgozatokat és ismeretterjesztő cikkeket. 1991-ben jelent meg fő műve: „Magyarország taplógombái” címen.

Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Növényvédelmi Bizottságának, az MTA Erdészeti Bizottságának, a Faanyagvédelmi Minősítő Szakbizottságnak, elnöke a Faanyagvédelmi Szabványbizottságnak, alelnöke az OEE Mikológiai és Faanyagvédelmi Társaságának, elnökségi tagja az OEE-nek, a Magyar Madártani Egyesületnek, elnöke az OEE Soproni Csoportjának. Számos díjat és kitüntetést kapott élete során, 1992-ben elnyerte az Erdészeti és Faipari Egyetem legmagasabb elismerését: a Honoris Causa Doktori címet.

2000. december 10-én hunyt el Sopronban. A régi Szent Mihály temetőben nyugszik, sírhelyét tölgyből készült kopjafa jelöli.

2004. június 2-án szülővárosában, Hajdúnánáson emlékoszlopot avattak tiszteletére.

Forrás:

Varga Szabolcs: Igmándy Zoltán (1925-2000) élete és munkássága. In: Erdésznagyjaink arcképcsarnoka 24. https://emk.uni-sopron.hu/images/dekani_hivatal/Kiadvanyok/Erdesznagyjaink/24._Igmandy_Zoltan_elete_es_munkassaga.pdf (letöltés: 2025. 11. 18.)