Egy fiatal vidéki lánynak a 80-as évek derekán mozgás- és értelmi sérült gyermeke született. Bántalmazó férje oldalán küzdött kitartóan a családja boldogságáért, de harca kudarcra volt ítélve. Azóta eltelt több mint harminc év, a lányból asszony lett, de nem sikerült feldolgoznia az átélteket. Ezért kezdett blogot írni, amit rövid időn belül százezrek olvastak. Péterfy-Novák Éva története a veszteség utáni továbblépésről és az elfogadás folyamatáról szól egy olyan korban és közegben, mely sem a hibát beismerni, sem a mássággal együtt élni nem akar.

Az Egyasszony igaz történet az élet fájdalmas titkairól, amelyekről nem szokás beszélni. Tragikus és egyben felemelő példázat, különlegessége, hogy bár a rettenetet beszéli el, mégis rendíthetetlen életöröm sugárzik belőle. Az Egyasszony nem a gyerek elvesztéséről szól, hanem egy nőről, aki az együttérzéstől és megértéstől mentes férfivilágban próbálja megtalálni a túlélés útjait, mert végtelenül egyedül maradt.
Letaglózó, valós történet, ami maga az élet, mert bár úgy érezzük, hogy az elmúlást tükrözi, de tulajdonképpen pont nem, hanem az élet igenlését, azt, hogy bármilyen nehéz is, fel kell állni és megtenni minden tőlünk telhetőt. Egy naiv, tapasztalatlan kislányt ismerünk meg, de a könyv végén egy mindent megélt, érett nő búcsúzik, aki tudja helyét az életben.

Világosan látszik, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet feldolgozni, csak megtanulni együtt élni velük.
A könyvet olvasva siratjuk az anyákat, akik elveszítették a gyermeküket, siratjuk a testvéreket, akik fel sem fogják, hogy milyen szerencsések, siratjuk a feleségeket, akiknek annyi megaláztatásban és testi-lelki bántalmazásban volt részük és siratjuk a beteg gyermekeket, akiknek esélyük sem volt a teljes életre. Legfőképpen azonban Zsuzsikát, ezt a búzavirágkék szemű és vattacukorszerű hajú kislányt siratjuk, aki annak ellenére, hogy mozgás- és értelmi sérültként született, élt, boldog volt és szeretett.