50 éve hunyt el Kelényi Ferenc helytörténész, tanár

1916. február 14-én született Szakonyban . Küzdelmes gyermekkora volt, szegényparaszt családba született, édesapját korán elveszítette. Középfokú tanulmányait – mivel falubeli tanítója felismerte tehetségét – a Líceumban folytatta, majd 1937-ben elvégezte a soproni tanítóképzőt kitűnő eredménnyel. 1938 januárjától árvaházi nevelőként dolgozott, majd elvégezte a Pedagógiai Szeminárium egy éves tanfolyamát és 1947-ig Budapesten volt tanító.

1940 és 1943 között katonai szolgálatot teljesített, harcolt a Don-kanyarban is. Egészsége megromlott,  tífuszt és malária szerzett a hadszíntéren. 1944-ben zárt katonai alakulattal Németországba vezényelték, innen, mivel megtagadta a németek bevetési parancsát, Dániába küldték munkaszolgálatra, ahol bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, majd megszökve a fogolytáborból hazatért.

1947-ben gyakorló iskolai tanítói bizonyítványt szerzett és a soproni tanítóképzőhöz került. Kollégiumi nevelőtanárként is dolgozott, majd iskolaigazgató lett. 1950-ben kinevezték tanulmányi felügyelőnek. 1951-ben magyar-történelem szakon tanári diplomát szerzett, majd a debreceni egyetemen a középiskolai tanári, ezzel párhuzamosan pedig az ELTE-n a pedagógia-lélektan szakot végezte el. Négy éven át a Széchenyi Gimnáziumban magyart, angolt, lélektant és logikát tanított. 1960-ban került át az Óvónőképző Intézethez, a Nyelvi Szakcsoportot irányította, magyar nyelvtant és beszédművelést oktatott.

A közéletben is szerepet vállalt, dolgozott a Soproni Szemlénél olvasószerkesztőként, a szakszervezetben, a TIT-ben, és egy ideig országgyűlési pótképviselő is volt.

Oktató-, nevelő- és közéleti tevékenysége mellett jelentős tudományos kutató munkássága is. Elsősorban neveléstörténeti, irodalomtörténeti, helytörténeti témákkal foglalkozott. Bölcsészdoktori értekezését, melynek témája „A soproni kisdedóvás története a XIX. században”, 1967-ben védte meg summa cum laude eredménnyel. Szerkesztőbizottsági tagja volt a Magyar Óvónőképző Intézetek Neveléstudományi Közleményeinek is.

Hirtelen érte a halál, infarktus következtében hunyt el 1975. október 18-án.

Irodalom:
Sarkady Sándor: Kelényi Ferenc (1916–1975). In: Soproni Szemle. 30 évf. 1. szám (1976). p. 75-79.

100 éve született Hárs József helytörténész

1925. október 17-én született Sopronban. Édesapja Hárs György, édesanyja Nagy Adél. Apja építészmérnökként ekkor Esterházy-hitbizomány központjában dolgozott Eszterházán (ma Fertőd), 1927-ben költöztek Sopronba. Ettől kezdve élete végéig Sopronban élt és dolgozott.

1943-ban érettségizett a Széchenyi István Gimnáziumban. Ezt követően Budapesten és Debrecenben hallgatott jogot, de a háború és az azt követő megváltozott körülmények miatt nem tudott diplomát szerezni. Egyetemi tanulmányai miatt mentesült a katonai szolgálat alól. A háború utolsó hónapjaiban a soproni építőiparosok munkaközösségében dolgozott. A háború után átmenetileg munkanélküli volt, majd 1948-tól a különböző neveken működő Tervezőirodában kapott munkát műszaki rajzolóként – innen 35 év szolgálat után, statikus szerkesztőként, 1985-ben, ment nyugdíjba.

1956-ban nősült, felesége, Edit, 1994-ben elhunyt. Két fiuk született.

Sopron kulturális életének állandó résztvevője volt feleségével együtt. A helytörténettel 1955-ben került kapcsolatba, amikor a levéltárban megszervezték a város 1848-1948 közötti történetét feldolgozni hivatott bizottságot. 1961-ben jelent meg először munkája a Soproni Szemlében „A Soproni Építőbank működése és bukása 1973-1901.” címen. Ettől kezdve rendszeresen publikált több folyóiratban: a Soproni Szemle, a Soproni Füzetek, a Várhely, a Honismeret és a Blätter für Heimatskunde (Graz) lapjain összesen 106 honismereti és szépirodalmi írása jelent meg. Továbbá írt újságcikkeket, pályamunkákat, könyveket honismereti és szépirodalmi témákban. 1974-től a Soproni Szemle olvasószerkesztője, majd technikai szerkesztője és az Alapítvány és folyóirat titkára 1998-ig.

Önéletrajzában kiemelte legfontosabb tanulmányait: a soproni idegenforgalommal foglalkozót (négy részben, 1966-1967), a Sopront ért bombatámadások leírását eredeti amerikai források felhasználásával (1994, 1995), és a Soproni Ünnepi Hetek előzményeit tárgyaló dolgozatait (1984-1985).

A ’80-as évektől kezdve vett részt különböző pályázatokon. Évről-évre rendszeresen beadta munkáit a Győr-Moson-Sopron megyei Szülőföldünk pályázatra, amin többször kapott első díjat, pl.: Győr mozitörténetéért. A Fotóművészek Szövetségének megírta Sopron, illetve Sopron megye fotótörténetét. Országos pályázaton a Fabricius család krónikájával (1980), Egy építészmérnök pályakezdését feldolgozó családtörténettel vívott ki elismerést. 1980-2016 között 32 pályamunkája készült el, első sorban Sopron helytörténetéhez kapcsolódó témákban.

Az Irodalomtörténeti Társaság felvette soraiba és második díjjal jutalmazta a „Magyar irodalmi művek fordításai a két világháború közötti Oedenburger Zeitungban” című munkájáért (megjelent a Soproni Szemlében 1988-ban). A Néprajzi Múzeum pályázatán IV. díjat kapott anyai nagyapjának, dr. Nagy Emilnek, Bethlen igazságügy-miniszterének 1951-1953 közötti deportálásából, Kötelekről írott leveleit közlő munkájáért.

Helytörténeti tanulmányai mellett szépirodalmi műveket, drámákat is írt – legismertebbek: „Életre ítélve”, „Túlélés”. 2001-től több könyvet is írt, illetve működött közre társszerzőként – ezek közül legfontosabb a „Fertőrákos – Száz magyar falu könyvesháza” és a „Soproni Olvasókönyv” I. és II. (cikkgyűjtemény helyi magyar és német nyelvű lapokból), „Mesélő utcák Sopronban”.

1993-ban megkapta a Sopron Kultúrájáért kitüntetést, 2002-ben Pro Urbe Sopron-díjjal tüntették ki. Alapító tagja volt a Soproni Helytörténészek Baráti Körének. Évtizedekig aktívan tevékenykedett a Városszépítő Egyesület elnökségében. 2010-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést.

Hárs József 2016. december 3-án hunyt el Sopronban. Családja honlapot hozott létre emlékére, ahol legtöbb írása olvasható (https://harsjozsef.hu).

50 éve hunyt el Németh Sámuel evangélikus lelkész, tanár, helytörténész

1877. szeptember 25-én született tanítói családban Kispécen (ma Kajárpéc). 1889 és 1897 között a soproni líceumban tanult. Osztálytársa volt Heimler Károlynak, a Soproni Szemle későbbi alapítójának. A líceumi Magyar Társaságban irodalmi dolgozatokat írt, fizikai pályamunkájával díjat is nyert. Szerkesztője volt a Soproni Gyorsíró című, havonta megjelenő diáklapnak.

Felsőfokú tanulmányait a soproni Teológiai Akadémián, majd a Greifswaldi Egyetemen folytatta, ahol 1901-ben lelkészi oklevelet nyert. Ezt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen és a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészeti Karán magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett 1904-ben. Ezt később görög szakos végzettséggel is kiegészítette.

1903-ban került a felsőlövői (ma Oberschützen, Burgenland) evangélikus gimnáziumba, ahol 1906-ban igazgatóvá választották. Kitartó munkájának eredményeképpen 1911-re felépítették az addig széttagolt gimnázium új épületét, illetve sikerült különválasztani Felsőlövőn az addig közös igazgatással és tanári karral rendelkező gimnáziumot és a tanítóképzőt.

1922-ben az iskola új, osztrák hatósága felmentette és több tanártársával együtt elbocsátotta. Ekkor tért vissza a Líceumba, most már mint tanár. Átvette a 17. században létrehozott muzeális könyvtár gondozását, mely iskolatörténeti kutatásainak kiindulópontját is adta. Öregdiákként tevékenyen részt vett a Líceumi Diákszövetség életében, 1927-től titkára is lett. Fő célja egy diákotthon felépítése volt, melyet végül 1934-ben sikerült felavatni és 50 diák internátusi elhelyezésére volt alkalmas. A Diákszövetség támogatásával a szegény sorú tehetségek gimnáziumi tanulmányait segítette.

1931-től 1939-es nyugdíjazásáig az iskola igazgatója volt, 1936-ban tanügyi főtanácsosi címet kapott. Nyugalomba vonulása után is aktívan dolgozott, 1951-ig görögöt tanított az Evangélikus Teológián. 1964-ben vehette át gyémántdiplomáját.

Nyugdíjas éveiben ideje legnagyobb részében tanulmányozta a Líceum történetét, a könyvtár ritkaságaiból és iskolatörténeti anyagaiból kiállítást is rendezett. Összegyűjtötte a soproni, illetve a budapesti levéltárból az iskolával kapcsolatos anyagokat. Ekkor vetette papírra A soproni evangélikus líceum történetének egy százada (1681-1781) című munkáját. (Ez életében sajnos kiadatlan maradt, csak 2007-ben, az iskola fennállásának 450 éves jubileumára jelent meg.)

A Soproni Szemlébe is sorra írta helytörténettel, iskolatörténettel foglalkozó cikkeit. 1937-1943 között tizenkettő, az 1955-ben újraindított folyóiratban további négy tanulmánya jelent meg. 1937-1944 között tagja volt a Soproni Szemle szerkesztőbizottságának.

Németh Sámuel 98. évesen, 1975. október 16-án hunyt el Sopronban.

Irodalom:
Prőhle Jenő: Németh Sámuel (1877–1975). In: Soproni Szemle. 1976. 1. sz. p. 72-75.

Wallner Ákos: Németh Sámuel (1877-1975). In: Soproni Szemle. 2007. 4. sz. p. 411-419.

125 éve született Böszörményi Nagy Károly, a Soproni Bányászati és Erdészeti Főiskola legendás alakja

Böszörményi Nagy Károly, ismertebb nevén Dzseki bácsi, bányamérnök, a Földtan-teleptani Tanszék adjunktusa, a Soproni Bányászati és Erdészeti Főiskola legendás alakja volt. A selmeci „ős-főiskolás” megtestesítője, nevezetes firma, majd veterán, aki minden rekordot megdöntve, 29 év alatt végezte el a főiskolát, és később sem távolodott el hosszabb időre szeretett városától: 63 éven keresztül volt Sopron vidám színfoltja.

1900. szeptember 29-én született Fehérgyarmaton. Szüleivel a század első éveiben kivándoroltak Amerikába, gyermekéveit itt töltötte. 1914-ben hazatértek erdélyi rokonaikat meglátogatni, de a háború kitörése miatt már nem tudtak visszautazni, így Magyarországon maradtak. Édesapja tengerésznek szánta, de állítólag alacsony termete miatt elutasították jelentkezését Fiumében.

A háború és a főiskola Selmecbányáról Sopronba menekítése miatt csak 1922-ben tudott beiratkozni a Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola bányamérnöki fakultására. A majdnem 30 éven át tartó tanulmányait több megszakítással végezte. Állítólag azért tartott ilyen hosszú ideig, mert amerikai nagynénje azt ígérte neki, hogy addig fizeti a tanulmányi költségeit, ameddig csak jeles érdemjegyeket szerez. Miközben 1941-től tanársegédként dolgozott, néhány évente tette le vizsgáit, fehér köpenyben sétálva át a professzorokhoz, akiket utolért, majd sorra le is hagyott korban. Szállóige maradt: „Készülj balek, holnap megyek hozzád vizsgázni.”. Bányamérnöki oklevelét 1951. április 9-én szerezte meg – nem halogathatva tovább az abszolválást, mivel 1949-ben rendeletet hoztak, hogy aki három éven belül nem fejezi be a II. világháború előtt megkezdett tanulmányait, annak minden addigi eredménye semmisnek tekintendő.

Végzés után maradt megszokott közegében: 1951-től tanársegéd, 1957-től adjunktus a Nehézipari Műszaki Egyetem Földtan-teleptan tanszékén, ahol őslénytant és geológiát oktatott. Innen vonult nyugdíjba 1960. december 31-én, mivel nem akarta követni a Bányamérnöki kart Miskolcra.

Dzseki bácsi 1951-ben, feladva rideg agglegény életét, megházasodott. A már 10 éve özvegy Rozáliát vette feleségül, aki második anyjaként valódi otthont teremtett számára és 20 éven keresztül éltek békés egyetértésben. Házas emberként havi egyszer maradhatott ki engedéllyel, amikor cimboráival mulatott. Innen ered az anekdota: „Késő van?” – kérdi neje, amikor felriadt lépteire – „Tíz óra” – „De az előbb ütött egyet.” – „Hát a nullát nem is ütheti.” Felesége 1971-es halála nagyon megrázta, sokáig nem találta helyét, majd lassan újra megjelent Sopron utcáin, az erdész társaságokban, visszatérő öregdiákok, helyi munkások, iparosok között, akik szeretettel és figyelemmel hallgatták történeteit.

Egyetlen nagyobb tudományos munkája 1967-ben készült el: a Bányászati és Kohászati Lapok Tartalommutatója 1868-1950. Legény Jánossal közös kiadványukban kigyűjtötték és rendszerezték egy évszázad anyagát: 3490 cikk, szerzők szerint 50 tárgycsoportra osztva.

Főiskolások, majd egyetemisták generációi és a városlakók egyaránt ismerték, kedvelték a különc Dzseki bácsit, aki a legnehezebb, legszerényebb életkörülmények között is vidámságot, életörömöt sugárzott magából. Tréfái, anekdotái szájról szájra jártak, már-már legendává fonva személye köré. Ritkán látták gondterheltnek, az egyik ilyen alkalommal mondta állítólag: „Fazok fejemben országos gondok kóbászai főnek”.

Dzseki bácsi 1985. február 21-én hunyt el, a Szent Mihály temetőben nyugszik. Temetését a régi selmeci hagyományok szerint rendezték meg és végakaratának megfelelően, miközben a koporsóját leengedték, négy firma a sírja négy sarkát pintes üvegből kékfrankossal locsolta. Emlékére gyász-szakestélyt tartottak a Központi Bányászati Múzeum udvarán.

125 éve született Gyulay Zoltán egyetemi tanár, a föld- és ásványtudományok kandidátusa

Csáktornyán született 1900. szeptember 22-én. Középiskolai tanulmányait Szegeden kezdte, majd két év után a soproni főreáliskolában folytatta, szintén két évig. Mivel érdeklődése a katonai pálya felé fordult, az 5–8. osztályt már a soproni honvéd főreáliskolában teljesítette, itt is érettségizett 1918-ban. Másfél évig tanult a Ludovikán, majd a soproni Bányászati és Erdészeti Főiskolára iratkozott be, ahol 1923-ban szerzett bányamérnöki diplomát.

1925 és 1935 között tanársegédként tevékenykedett, először a főiskola Mechanikai, majd Bányaműveléstani tanszékén. Az olajbányászat gyakorlatával 1935-től 1938-ig fúrómunkásként ismerkedett meg. 1938-tól a MAORT (Magyar–Amerikai Olajipari Rt.) mérnöke, 1945-től műszaki igazgatója és az igazgatótanács tagja, 1948-től pedig vezérigazgatója lett. Közben, 1944-ben szerkesztője volt a Bányászati és Kohászati Lapok című szakfolyóiratnak.

1950-ben kezdett oktatni a budapesti Gazdasági és Műszaki Akadémia tanáraként. 1951. július 1-jén vezetésével jött létre Sopronban az Olajtermelési Tanszék. 1959-ben a Bányamérnöki Kar is a Nehézipari Műszaki Egyetem része lett, ezért Gyulay Zoltán is Miskolcra költözött, ahol a Tanszék vezetője volt 1966-ig. Kidolgozta az olajmérnöki szak tantervét, oktatókat toborzott és berendezte a laboratóriumokat. Két ciklusban volt a Bányamérnöki Kar dékánja 1951 és 1955, valamint 1961 és 1964 között. 1953-ban kandidátusi fokozatot szerzett, 1960-ban pedig műszaki doktor lett.

1971 és 1975 között a soproni Központi Bányászati Múzeum igazgatójaként tevékenykedett és a Soproni Szemle szerkesztőbizottságának tagjaként is dolgozott. Gyulay Zoltánt a szakmai szervezetek sorra választották tagjaik közé: a Freibergi Bányászati Akadémia tiszteletbeli szenátora, az Országos Magyar Bányászati- és Kohászati Egyesület volt elnöke és tiszteleti tagja, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Soproni Szervezete tiszteleti tagja volt. Vezetője, igazgatója volt a Magyar Tudományos Akadémia Olajbányászati Kutató Laboratóriumának, a Magyar-Amerikai Olajipari Rt.-nek.

Kitüntették számos kormány- és tudományos díjjal : 1953-ban Szocialista munkáért érdemérem, 1962-ben és 1970-ben Munka Érdemrend ill., Wahlner Aladár-, a Zorkóczy Samu-, a Zsigmondy Vilmos- és a Christoph Traugott Delius-emlékérem és az OMBKE Aranyoklevele.

1977. február 9-én hunyt el Miskolcon, gyalogosként elütötte egy autó.

25 éve hunyt el Rasztovics Ferenc katolikus pap, karnagy

Rasztovits Ferenc 1920. augusztus 24-én született Mosonszentmiklóson.

Édesapja korai halála miatt fiatal éveit bátyjával együtt rokonoknál töltötte Győrben és Szombathelyen. Érettségi után a győri Szemináriumba jelentkezett. A II. világháború idején báró Apor Vilmos győri megyéspüspök szentelte pappá „korengedménnyel”. Első állomáshelye 1944-1947 között Egyed község volt, itt élte át híveivel a front érkezését.  A háború után újabb káplánhelyeken szolgált: Fertőszentmiklóson, majd Tatabányán. Mindkét helyen kórusokat szervezett. Közben elvégezte a Zeneakadémia orgonaművész- és karnagyképző szakát, így karkáplánná nevezték ki Győrbe (1953-1957), ahol a Székesegyház Palesztrina kórusának orgonistája és karnagya lett.

1956-ban megpályázta a fertőszentmiklósi plébániát, de nem nyerte el. Helyette a haláleset miatt megüresedő soproni városplébánia karnagyi tisztére nevezték ki. Előbb a Szentlélek- és a Szent Mihály-templomok orgonistája, majd a nagy hírű Szent Mihály énekkar karnagya lett. Egyházi ünnepeken, rádióban, kulturális eseményeken, külföldi fellépéseken szerepeltek, több Haydn és Mozart művet, zenés nagymisét is előadtak. Jelentős zenész, énekes és kántor nemzedéket nevelt fel.

Eközben a növekvő paphiány miatt kántori tisztet is betöltött a városplébánián. Szentmiséit a mély hit, alapos felkészültség, a közérthető, mégis választékos kifejezésmód jellemezte.

Életművéért 80. születésnapján dr. Pápai Lajos megyéspüspök levélben mondott köszönetet. Sopron önkormányzatától a városért kifejtett kulturális és zenei tevékenységéért „Pro Urbe Sopron 2000” emlékérmet kapott.

Rasztovits Ferenc 2000. szeptember 21-én hunyt el Sopronban, 56 éves papi szolgálat után, melyből 43 év Sopronban telt. Szeptember 29-én kísérték utolsó útjára a Szent Mihály temetőben. 2015 óta emléktáblával jelölték meg a házat, ahol lakott, a Szent Mihály utca 8. szám alatt.

25 éve hunyt el Nikolics Károly gyógyszerész

 Sopronban született 1918. augusztus 10-én. Édesapja Nikolics Milivoj az Oroszlán patika tulajdonosa volt. Az evangélikus líceum után a Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett gyógyszerészként 1940-ben, gyakorlatát apja gyógyszertárában szerezte. Az egyetemet követően 1943-ban doktori címet szerzett Széki Tibor Szerves- és Gyógyszerészi Kémiai intézetében és az intézet tanársegéde lett.

A háború után feleségével, Hartai Máriával együtt visszatért Sopronba, hogy betegeskedő édesapja patikáját irányítsa. A gyógyszertárat 1950-ben államosították. Nikolics Sopronban maradt és a Than Károly gyógyszertárat vezette nyugdíjba vonulásáig.

Szülővárosában is folytatta tudományos tevékenységét, gyógyszeranalitikai, krisztallográfiai kutatásaival kandidátusi, majd tudományok doktora fokozatot érdemelt ki. 1978-ban az Orvostovábbképző Egyetem címzetes tanára lett. Részben társszerzőként kilenc könyvet és 140-nél több közleményt jegyzett. Tevékenységének köszönhető, hogy Sopronba került az intézményesített gyógyszerész-továbbképzés, közreműködésével a városban számos alkalommal rendeztek gyógyszerész konferenciát és javaslatára nyílt meg 1968-ban a Fő téri Patikamúzeum. A tudományos és ismeretterjesztő társaságok munkájában (MTESZ, TIT) is részt vett. Dr. Király Jenő Díjat kapott,  Pro Urbe díjban részesült (1997), majd a város díszpolgára lett (1999).

A Magyar Gyógyszerészeti Társaságban gazdag munkát végzett, ennek 1978 és 1991 között elnöke is volt. A Magyar Kémikusok Egyesülete Than Károly emlékéremmel tüntette ki, elnyerte továbbá a Dunántúli Analitikai Díjat, valamint MTESZ-díjat is. A Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztje (1991), a Nemzetközi Gyógyszerész Szövetség Életműdíja (1994), Bugát Pál Emlékérem (1998) tulajdonosa volt.

Nikolics Károly 2000. szeptember 16-án hunyt el Sopronban, a Szent Mihály temetőben nyugszik.

2004. szeptember 17-én avatták fel emléktábláját, 2018-ban utcát neveztek el róla az Aranyhegyen.

150 éve született id. Lobenwein Harald fényképész

Klagenfurtban született 1875. augusztus 18-án. Édesapja korának jelentős „fényképírója” volt. Harald, a család hetedik gyermeke korán elkezdett érdeklődni a fényképezés iránt. A Monarchia leghíresebb műtermeit látogatta, majd Berlinben és Drezdában is járt. Inaséveit Bécsben töltötte, ajánlólevéllel kereste fel a Bécsi utcában levő Rupprecht Mihály császári és királyi fényképészt. Egy év múlva feleségül vette Weidinger Máriát, egy soproni asztalosmester lányát.

Az Újteleki utcában nyitotta meg első műtermét, amelyet a Kossuth utcába költöztetett 1904-ben. A feliraton ez szerepelt: „FOTÓSZAKÜZLET / AMATŐRLABORATORIUM Sopron, Kossuth L.-út 13. / Tel. 352”. A műterem a kor igényeinek megfelelő berendezésekkel, eszközökkel rendelkezett. A tehetséges szakember olyan megoldásokat valósított meg helyben, amit Bécsben, vagy Budapesten tudtak csak a legnagyobb műtermekben. Az Erzsébet-kertben rendezett Iparkiállításon 1904-ben önálló pavilonnal mutatkozott be. A békebarát fotográfus az első világháborúban, mint hadifényképész teljesített szolgálatot. Harctéri képei és a többi fotója is ma már kortörténeti dokumentumok, amelyek a város eseményeit, mindennapi életének pillanatait örökítik meg. A soproni kézműipari vásáron 1938-ban a fényképész szekcióban aranyérmet nyert.

A család négy gyermeket nevelt, közülük a legidősebb, ifj. Harald 1935-ben vette át édesapjától az üzletet, amit továbbfejlesztett és eredményesen működtetett. A vármegye legnagyobb műterme és fotócikk-kereskedése volt az övé. Harald a háború utolsó hónapjaiban eltűnt a harctéren. Özvegye képzett mesterként, nehéz körülmények között, négy kiskorú gyermeket nevelve vezette tovább az üzletet.  A céget 1951-ben államosították, a fotófelszerelés a Fényképész Kisipari Termelőszövetkezet tulajdonába került. A családi hagyomány nem szakadt meg, unokája, Lobenwein Tamás méltó folytatójává vált nagyapja művészetének, amit ő nagy örömmel fogadott.

Id. Lobenwein Harald 1968. február 5-én hunyt el Sopronban.

150 éve született Csörgey Titusz

Nezsideren született 1875. augusztus 12-én. Középiskolai tanulmányait Pozsonyban kezdte, majd a soproni bencéseknél folytatta és ott is fejezte be. Soproni iskolai évei nagy befolyással voltak életútjára, különösképpen osztályfőnöke az ornitológus Fászl István, akinek a tanítványa volt korábban Chernel István is, a magyar madártan egyik úttörője. Fászl hatására Csörgey érdeklődése a madártan irányába fordult, diákévei alatt szabadideje nagy részét a Fertőn töltötte. Osztályfőnöke megbízásából madarakat gyűjtött és preparált a gimnázium szertára számára. Módszere volt, hogy a frissen lőtt madárról még a helyszínen vázlatrajzot készített, így tudta aztán élethűen elkészíteni preparátumait.

1894-ben érettségizett a bencés gimnáziumban. Érettségi után a budapesti Pázmány Péter Egyetem bölcsészeti karára iratkozott be, ahol id. Entznél tanulta a zoológiát. Egyetemi tanulmányait a második év végén abbahagyta. 1895 novemberében Fászl István ajánlására a Magyar Ornitológiai Központban Herman Ottó intézetében gyakornoki állást kapott, itt nem csak szakmai, hanem művészi készsége is fejlődött. A madártannal való foglalkozás közben Dresser és Thornburn madárillusztrációi ragadták meg figyelmét, és ezek hatására ébredt fel benne a művészi alkotás vágya. Első ismert alkotása egy 1896-ban festett fertői nádtanulmány. Csörgey képein a madár él, érez, a néző a toll melegét, a természet közelségét is kapja velük. Képeinek varázsa emelte Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról c. kis-madaras könyv hatását olyan magas fokra, hogy a mai napig nincs párja a magyar népszerűsítő tudományos könyvsikerek között. Herman könyve Csörgey nevét országosan ismertté tette. Csörgey a madarakat úgy ábrázolta, ahogy a Fertőn is látta, ábrái tanító célzatúak.

1901-ben katonai szolgálatra hívták be Sopronba, betegen szerelt le. 1903-tól a Magyar Ornitológiai Központ tudományos folyóiratának, az Aquilanak címlapját Csörgey-akvarell díszíti. A fenyves háttérrel ábrázolt, sziklán ülő kőszáli sas azóta szimbóluma a folyóiratnak. 1911-ben az Ornitológiai Központ a madárvédelem népszerűsítése érdekében Csörgey színes madárképeit levelezőlap formájában kezdte terjeszteni. Az 1912. év művészi pályájának végét is jelentette. Ifjúkori vadászatai során gyakran áthűlt, egy szilveszteri vadászat alkalmával a Fertő jege is beszakadt alatta. Ujjait reumás betegség támadta meg és többé nem tudott ceruzát, ecsetet a kezébe venni. Utolsó rajzát 1912-ben készítette.

1922-ben, Chernel halála után igazgatónak nevezték ki, hazai és külföldi tudományos egyesületek tiszteletbeli tagja lett, majd 1934-ben a legmagasabb kitüntetésben részesült, a debreceni egyetem díszdoktorává avatták. 1935-ben, mint kísérletügyi főigazgató ment nyugdíjba. A Balaton mellé, Ábrahámhegyre költözött, kis házának ablakából a Fertő nádrengetegéhez hasonló képet látott. Horgászott, néha még írt is. Feleségével együtt kerültek be a tapolcai kórházba és egy héten belül mindketten csendben elhunytak. Az ottani temetőben helyezték örök nyugalomra.

Ábrahámhegyi házában halála után a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság emlékmúzeumot rendezett be. A keszthelyi Balatoni Múzeum 1967 őszén a Nemzetközi Madárvédelmi Bizottság hazánkban ülésező kongresszusa tiszteletére emlékkiállításban mutatta be Csörgey Titusz szakmai és művészi munkájának anyagát.

Csörgey Titusz 1961. december 16-án hunyt el.

150 éve született Östör József jogász, országgyűlési képviselő, Széchenyi-kutató

1875. július 14-én született Gyülevizen Östör József jogász, a Sopron környéki kerület országgyűlési képviselője, Széchenyi-kutató. Apja Östör Lajos jómódú zsirai gazdálkodó volt, anyja, Wohlmuth Karolina Locsmándról származott.

Középiskolai tanulmányait a soproni bencés gimnáziumban végezte, érettségi (1893) után a budapesti, majd a berlini egyetem jogi karára iratkozott be. 1898-ban szerzett jogi doktorátust. Budapesti tanulmányai alatt ismeretséget kötött a későbbi Sopron megyei vezető politikai személyiségekkel (pl. Simon Elemérrel, későbbi megyei főispánnal).

Két évig gyakornokoskodott a Kereskedelmi és Váltótörvényszéknél, majd 1899-ben került Sopronba, egy év múlva ügyvédi irodát nyitott a Szent György utcában. 1901-ben megházasodott (felesége Baán Margit, Baán Endre akkori alispán lánya), két gyermeke született: Antal és Magdolna. 1904-ben beválasztották a megyei törvényhatósági bizottságba, ezzel bekerült a vármegye politikai és társadalmi életébe. 1905-ben a Szabadelvű Párt soproni titkára lett. 1922-ben pártonkívüli indulóként mandátumot szerzett a nemzetgyűlési választásokon a Sopron környéki kerületben. 1926-ban és 1931-ben is megnyerte a választásokat, utóbb már mint az Egységes Párt elnökségi tagja.

A parlamentben a pénzügyi, mentelmi és az összeférhetetlenségi bizottságok tagja, később a kultusztárca költségvetési előadója volt. Képviselői tevékenysége során sürgette a gabonajegy törvény kiigazítását, a tanítók bérének rendezését, illetve sokat tett Sopronért is. Az ő felszólalása nyomán alapította az MTA a Nyelvmívelő Bizottságot, melynek tagja lett, ezen kívül javasolta a Balaton-felvidék tájvédelmi körzetté nyilvánítását. Az ügyvédek érdekvédelmi kérdéseivel is foglalkozott.

Az 1935-ös választásokon ejtették az új Gömbös-féle kormánypárt képviselőjelöltjeinek sorából. Ezt követően több időt szentelhetett zsirai uradalmának. Sokat foglalkoztatott ügyvédként elsősorban gazdasági ügyekben képviselte ügyfeleit. 1941-ben kormányfőtanácsossá nevezték ki.

Alapvetően konzervatív-liberális szellemi beállítottságú volt, korán kialakult Széchenyi-eszménye. Az 1930-as években az egyik legelmélyültebb Széchenyi-kutatóként tartották számon.

Sopron kulturális életében is jelentős szerepet töltött be: a Frankenburg Irodalmi és Művészeti Kör elnöke lett. Megélénkült saját irodalmi munkássága is, a reformkorról és Széchenyiről írt munkái jelentősek.

1944-ben a bombázások idején Deák téri házát találat érte, de ő nem sérült meg. Ezt követően a lányához költözött a Felsőlőverbe, ott élt 1949. április 10-én bekövetkezett haláláig. Hamvait az 1924-ben elhunyt költő fia emlékére emelt kápolnában helyezték el, melyet 1952-ben ÁVH-s határőrök feldúltak. Ezt követően hamvaikat a zsirai plébános a helyi temetőbe vitte át. A romos kápolnát 1994-95-ben a helyiek összefogásával újították fel.

Irodalom:
Östör József: Közpályám. Politikusi életút a két háború korából. Győr-Sopron: Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010.

Sarkady Sándor (szerk.): Aranykönyv 2002. Budapest: Quint Reklámügynökség, 2000. p. 112.

Tóth Imre: A „politikai narkózis” rabságában. Östör József közéleti pályája (Két háború közötti kor- és jellemrajz egy politikai emlékirat tükrében) In: Soproni Szemle 61. évf. 1. sz. (2007). p. 81-86.